Aranycserjék

Kertjeink, parkjaink talán legismertebb tavaszi díszbokrai az aranycserjék (Forsythia). Pompás rügyfakadásuk jelzi a tavasz beköszöntét. Nagy, élénksárga, négy csésze- és négy sziromlevélből álló virágaik tömegesen nyílnak a csupasz, ívesen hajló ágakon. Leveleik csak a virágok elhervadása után jelennek meg. Gyakran aranyesőnek vagy aranyvesszőnek is nevezik őket. Tudományos, latin nevüket a londoni Kensington-kastély főkertésze, William Forsyth (1737–1804) emlékére kapták. Hét ismert fajuk közül egy Délkelet-Európából származik, a többi őshazája Kelet-Ázsia. A kertekbe főként két faj, a csüngő ágú közönséges aranycserje (F. suspensa) és a felálló vesszejű zöldvesszős aranycserje (F. viridissima) hibridjének (F. x intermedia) fajtáit ültetik. Napos fekvést és tápanyagokban gazdag, jó vízelvezetésű talajt kedvel, de nem igényes cserje. Virágzás utáni erőteljes visszavágással segíthetjük elő bokrosodását.

Babiloni fűzek

Az Örökzöld-szigeten lombfakadáskor különösen szépek a babiloni fűzek (Salix babilonica) hosszú, gyakran földet érő, csüngő ágaikkal, keskeny lándzsás, hamvaszöld, lekopaszodó leveleikkel. A növény Észak-Kínából való, de pontos származási helye és természetes előfordulása nem ismert. Hazájában az egyik leggyakrabban és legrégebben ültetett díszfa, ott pompázik a paloták dísztavai mellett, de a csatornák partján, a közparkokban is. A XVIII. században került Európába a Közel-Keletről, innen kapta a nevét. Vesszeit kötél- és kosárfonásra, kérgét gyógyhatása miatt használják, levele valamikor a szegények teája volt.

Nárciszok

A Rendszertani gyűjteményben és a kert más pontján is nyíló nárciszok (Narcissus) az amarilliszfélék (Amaryllidaceae) családjába tartoznak.
Közel 30 fajuk többsége a Földközi-tenger mellékén honos. Hagymás növények, tőleveleik általában szálasak, felállók. Magányosan vagy 2–20-as csoportokban fejlődő virágukat hat lepellevél alkotja, középen pedig egy többé-kevésbé forrt melléklepel alakul ki. Termésük sokmagvú, háromrekeszű tok. Illatuk és szépségük miatt az ókor óta szívesen ültetik őket a kertekbe. Az egymással könnyen kereszteződő nárciszok a növénynemesítők kedvelt alanyai. A sok ezer, szebbnél szebb kerti fajta és hibrid áttekintése nem könnyű feladat. A legelterjedtebb egységes osztályozási rendszer a nárciszokat származásuk és virágaik formája és szerkezete alapján 12 csoportba osztja. A legrobosztusabbak, leglátványosabbak az úgynevezett csupros vagy trombitás nárciszok, melyek mellékleple legalább olyan hosszú, mint lepellevelei. A kisebb, kecses termetű, változatos virágú, vadon élő fajok külön csoportba
kerültek.

Hangák

A Rendszertani gyűjtemény szélső, kis ágyásában még szépen nyílnak a hangák. Az erikafélék (Ericaceae) családjába tartozó, télálló cserjék – a rododendronok, azáleák, fajdbogyók, áfonyák – az üde, párás éghajlatot és a savanyú talajt kedvelik, ezért olyan divatosak például Angliában,
ahol az úgynevezett hangakertek szinte kizárólag alacsonyabb erikafélék szőnyegszerű bokraival vannak beültetve. Kertünkben azonban nem érzik
jól magukat, kivéve a hússzínű hangát (Erica carnea) és hibridjét (E. x darleyensis), mely mésztűrő növény. Alacsony, kúszószárú, terpedt ágú
cserje, tűszerű levelei négyes örvökben állnak. Kora tavasszal nyílik, s a ráhulló hó sem károsítja látványos fürtvirágzatba tömörülő apró virágait. Európa hegyvidékein, különösen mészkő vonulatokon fordul elő, 2700 méteres magasságig, fenyvesek aljnövényzetében és sziklás, havasi gyepekben.