A tájképi kert

A Nemzeti Botanikus Kert egyik hatalmas értéke (szellemi, kultúrtörténeti vagyona), hogy egy egykori kastélykertben születhetett meg, ami a XIX. század végére igen értékes kertművészeti alkotássá vált. Mit is jelent ez? Az 1800-as évek első felében egy egyszerű, átlagos angolkert lehetett a helyén, amelyben – a korábbi idők kertdivatjára jellemző szigorú, mértani formák helyett – a természet lágyívű vonalvezetése szerint alakították ki az akkori udvarház körüli kertet. Ez természetesen a kerti utakra is igaz volt: kanyargós, íves, szabálytalan formák jellemezték. A kor divatjának megfelelően a városokban létrejövő parkokban és a nemesi kúriákban is megjelentek a hatalmas lombkoronát kifejlesztő, termetes, hazánkba újonnan bekerülő fafajok, köztük a fehér akác, a pagodafa, a fekete dió és a platán. Ez utóbbi nevét is kölcsönzi ennek az időszaknak, amit „platánkor” kifejezéssel illet a szakirodalom. Hatalmas gyönyörű példányok láthatóak a vácrátóti kertben is, hol egyesével, szoliterként, hol csoportokban. Ebből az időszakból országszerte igen sok tekintélyes platán áll még kastélykertekben, közparkokban. És mivel ez a korszellem a tájképi hatásokat, látványokat részesítette előnyben, szerencsésen a természetes növénytakaró képviselőiből is számosat meghagytak a parkok kialakításakor. Vácrátóton a Sződrákosi-patak partmenti területeinek jellemző ligeterdei fafajai a mai napig megtalálhatók: tölgyek, kőrisek és szilek (egy óriás vénic-szil élte túl a szilfavészt) mára több mint kétszáz éves példányai váltak a tájképi kert elemeivé.

A második katonai felmérés (1806–1869) térképlapján már a patakon túli terület is a kerthez tartozott, de kertszerűen a patakon inneni területek voltak kialakítva, az előbb leírtak szerint. A XIX. század utolsó harmadában hatalmas minőségi ugrás történt a kert kompozíciójában. Az új tulajdonos, gróf Vigyázó Sándor roppant méretű szellemi és anyagi tőkét fektetett a fejlesztésébe, miután 1871-ben megvásárolta a vácrátóti birtokot. Megbízta a kor egyik legnevesebb, Angliában képzett kertészét-kerttervezőjét, Jámbor Vilmost a vácrátóti kert új tervének elkészítésével. (Jámbor Vilmos többek között Alcsúton és a Margitszigeten is dolgozott.)

Christian Cay Lorenz Hirschfeld német filozófus Európa-szerte nagy hatással volt a kor kertépítészetére. Tanai szerint a kertnek a lelket kell megmozgatnia. Különböző hangulatú részletek, képek létesítését kívánja: az élvezet, a boldogság, a nehéz szív, a csodálat, a lenyűgöző nagyság, az áhítat, a vadság, a meglepetés, a tisztelet, a nyugalom és a béke hangulatait kell kiváltani. Ezek az elvek érhetők tetten a romantikus tájképi kertek megformálásában.

Az 1883-as kataszteri térképen már a patakra felfűzött tórendszer, a szigetek, a kertet gyűrűszerűen átfogó körút, valamint a kisebb kacskaringós sétautak is jól láthatóak. Ez a térképlap megjeleníti azt a fenyőgyűjteményt, amely a mostani sziklakert és az egynyári ágyások helyén állott a XX. század első harmadáig. A kert szerkezete, elemei tökéletesen megfelelnek a Nyugat-Európában az 1700-as évektől dívó mintának, amely a festészetből ismert képekre épít. Patak, tavak, vízesések, síkok és lankák, rétek, facsoportok, sűrűségek, sziklák, hidak, kerti lakok, gloriettek vagy szentélyek, romok – mind egy árkádiai táj hangulatának megidézői és térbeli megformálásai, mintha öröktől fogva így állnának ott a (már tudjuk: ember alkotta-átalakította) természet ölén.

A Vigyázó család kertjében is sorra épültek be a tájképi kert szentimentális hatást fokozó elemei: a különleges alakú és változatos lombszínű fák (például tornyos tölgyek, szomorú gyertyánok, vérbükkök) a három teljesen különböző karakterű tó, a kisebb-nagyobb szigetek, hidak, egy sziklamagason emelkedő filagória (a Ferenc-halom tetején), majd a sziklaalagút és a vízimalom, végül pedig a patak és az Iker-tavak ölelésében a gótika korszakát idéző műrom. Mindezek kialakításához persze évtizedek kellettek. Az említett kataszteri térképen még csak a Nagy-tó és az Iker-tavak láthatók, míg a Sziklás-tó, a páfrányos-árnyékliliomos sziklakertet („alpinetum”) magában foglaló vízesés és a fenyőfélékkel betelepített hegyi szurdokot megformáló környezete csak ezt követően (az 1890-es években) került megvalósításra, a vízi malom és végül a műrom pedig végül „csak” 1904-ben készült el. Ez a „csak” szó annak tulajdonítható, hogy kivételes kortörténeti és kerttörténeti dokumentációt köszönhetünk az 1900-as Párizsi Világkiállításra készülő millenniumi Magyarországnak, amely viszont még nem tartalmazta a később elkészült műrom képeit. A Világkiállításon bemutatott értékek között szerepelt egy száz magyar kastélyt és kastélykertet bemutató fényképsorozat is, amelynek elkészítésével Klösz Györgyöt, a neves budapesti fotográfust bízták meg. Így került valamikor 1895–1900 között Klösz György Vácrátótra a Vigyázó-kastély fotódokumentációjának elkészítése céljából.

Az akkor rögzített (és a Fortepan archívumában mindenki számára elérhető) képek lehetővé teszik, hogy összevessük a múltat a jelennel, a frissen elkészült kert arcát a mára évszázados kert arcával, hogy megismerhessük az időközben, a történelem viharos vagy épp szomorú időszakai alatt elvesztett épületeket, építményeket, és egyben segítik meghatározni a jövőbe mutató terveink irányát, támpontokat adva a helyreállítási és rekonstrukciós munkákhoz.

Ez a szerkezetében és alkotóelemeiben az utókor számára igen szépen megmaradt tájképi kert az egyetemes szellemi kultúra része, teljes egészében kettős védettség alatt áll: mint kerttörténeti örökség műemléki oltalmat, mint természeti örökség természetvédelmi oltalmat élvez. A történeti kertet nagyban gazdagítja, hogy 1961 óta botanikus kertként működik, és immár az ország legjelentősebb tudományos növénygyűjteményével rendelkezik.

Emblematikus történeti kertrészek

Nagy-rét

A kastély teraszáról elénk tárul a tájképi kertek egyik jellegzetes, elmaradhatatlan eleme, a széles tisztás, a Nagy-rét, amely vizuálisan is tágítja a kert szerkezetét. Ugyanilyen hatású a mögötte fekvő Nagy-tó víztükre és a még távolabb a dombra futó széles nyiladék. Az ilyen tisztásokat hajdani tervezőik változatos fákkal szegélyezték, így évszázados fák koronája alól szemlélhetjük a hosszan kinyíló teret.

Műrom

Az Iker-tavak és a patak ölelésében, évszázados fák rejtekében áll az elmúlást megidéző, gótikus stílusú műrom. Azt hihetnénk, időtlen idők óta áll itt, és aprózzák lassan a századok, pedig a kastélykert szinte legutolsó elemeként készült el 1904-ben. Eleve romnak épült, mint az a tájképi kertek korszakában teljesen természetes volt. Magyarországon is több neves kastélykertet díszített műrom, az egyik a híres tatai angolpark. A rom mint kertművészeti elem már korábban is jelen volt az itáliai kertekben, de a XVIII. században új értelmezést és nagy figyelmet kapott.

Vízimalom

A legfeltűnőbb kerti stíluselem a Vízimalom, amely sohasem őrölt gabonát, se nem fűrészelt, se más munkát nem végzett, csupán dísznek, kerti pihenőhelynek készült az 1890-es években. Eredetileg nádtető borította, jelenleg egy vele egykorú épület bontott cserepe fedi. Megfelelő vízjárás esetén ma is komótosan vagy szaporábban forog nagy kereke. Átellenben egy sziklaalagút vezet ki egy tóparti hangulatos padhoz, ahonnan a Sziklás-tó vizét és környezetét szemlélhetjük.

Sziklás-tó környéke

A kertnek ezt a területét jelentősen átalakíttatta Vigyázó Sándor. Újabb tavakat ásatott, a domborzatot is jelentősen átrendezték, és számos romantikus tájképi elemet alakítottak itt ki. Ehhez azonban nagy mennyiségű terméskő és szikla kellett. A hatalmas költséget a gróf állta, aki nem titkoltan az ország első számú adózója volt. A Vác feletti Naszály bányáiból lóval, szekerekkel, emberi erővel sok ezer óriási homokkő, mészkő és dolomitsziklát (nem egy közülük asztal nagyságú) hoztak és építettek be a kertbe. A szeszélyes alakú Sziklás-tó egész környékét ezek a sziklák határozzák meg. Az egyik öblözetben 15 méter magasból vízesés bukik alá (ma is működik, de csak különleges alkalmakkor). A tó fölött lépcsősorokon megközelíthető pihenőket alakítottak ki, alattuk a kornak megfelelő óriási sziklakert illeszkedett a lejtőbe. Ma csak méretes teraszai láthatók, de a tervek között szerepel legalább részleges rekonstrukciója.

Magbank

A Nemzeti Botanikus Kert Magbankja természetvédelmi-fajmegőrzési, illetve génbanki céllal létesült. A Magbank több évtizedes vagy akár évszázados időtávon biztonsági tárolóként szolgál a veszélyeztetett fajok vadon élő populációinak váratlan káresemény hatására bekövetkező pusztulása vagy drasztikus egyedszámcsökkenése esetére, egyben kutatási bázisanyagot is biztosít például magélettani, szaporodásbiológiai vagy a növénytársulások stabilitásának és változatosságának fenntartását célzó vizsgálatokra is.

Magbanki Gyűjteményünk elsősorban a Pannon biogeográfiai régióban őshonos, másodsorban a hazai élőnövény-gyűjteményekben fellelhető értékes, ritka, külhonos, tárolásra alkalmas magvú növényfajokat célozza. A természetes élőhelyeken történő gyűjtések során kiemelt figyelmet fordítunk arra, hogy csak annyi magot gyűjtsünk, ami nem veszélyezteti az érintett növénypopulációk túlélését.

A Magbanki Gyűjtemény alapját a több évtizedre visszamenőleg megőrzött, a botanikus kertek között zajló nemzetközi magcsere céljából, valamint a 2010–2014 között, a Pannon Magbank-projekt megvalósítása során begyűjtött és betárolt tételek képezik. Utóbbi eredményeként 910 faj 1853 tételét őrizzük, amelyek magukban foglalják 204, hazai jogszabály által védett növényfaj 364 magtételét, valamint 45 fokozottan védett növényfaj 76 tételét.

A honos és külhonos fajok magtételeinek megőrzésével intézményünk nagyban járul hozzá hazánk nemzetstratégiai jelentőségű géntartalékainak fenntartásához és gyarapításához, valamint a Biológiai Sokféleség Egyezmény keretében kitűzött nemzetközi célok teljesítéséhez.

A Magbank csak esetileg, tematikus napokon, előzetes bejelentkezéssel, szakvezetés keretében látogatható.

Tudományos élőnövény-gyűjtemény

A Nemzeti Botanikus Kert hazánk leggazdagabb tudományos élőnövény-gyűjteménye, a fenntartott fajok és változatok száma megközelíti a 13 ezret. A botanikus kert nem csupán mint szakmai műhely szolgálja a tudományt és az oktatást, hanem élő múzeumként is, ahol a gyűjtemény „darabjait” a szakemberek pontosan beazonosítják és precízen nyilvántartják minden fontos tulajdonságukkal együtt, különös tekintettel például gyűjtési helyükre. A pontos nyilvántartás, illetve a szakszerű fenntartás és gyűjteményfejlesztés következtében a botanikus kert úgynevezett kutatási infrastruktúra, amely alatt sajátos módon nem csupán magát az élő növényeket mint a kutatások objektumait kell érteni, hanem a mindezt fenntartó és működtető szakembergárdát és technikai hátteret is.

A Nemzeti Botanikus Kert gyűjteményeivel a növényvilág lehető legszélesebb spektrumát igyekszik lefedni. Erőssége, hogy az összes klasszikus gyűjteménnyel rendelkezik: van Dendrológiai (fásszárú), Évelő- és sziklakerti, Növényházi, Rendszertani, továbbá Magbanki gyűjteménye is. Ez lehetővé teszi mind az alap- vagy más néven felfedező tudományokkal (például növénytan, ökológia), mind az alkalmazott tudományokkal (például farmakológia, növénynemesítés) foglalkozó kutatók és fejlesztők számára a pontosan azonosított élőnövényeknek, azok egyes részeinek vizsgálatát, a jövő kutatói és szakemberei számára pedig a növényvilág átfogó megismerését és az alapos fajismeret és növényökológiai tudás megszerzését.

Jelentősége miatt kiemelt figyelmet érdemel és magas értéket képvisel a Nemzeti Botanikus Kertnek a természet védelme, a biológiai sokféleség megőrzése érdekében végzett tevékenysége is. A gyűjteményekben a védett/veszélyeztetett fajok úgynevezett ex situ – azaz az eredeti élőhelytől távoli – megőrzése biztonsági tartalékként szolgál. A fenntartott élő egyedek és magbanki tételek egyben lehetőséget adnak intenzívebb megfigyelésükre és kutatásukra, de nagyban szolgálják az oktatást is.

Egyre fontosabb szerepe van az élőnövény-gyűjteményeknek a klímaváltozás vonatkozásában, amely a Kárpát-medencében is felfedezhető. A botanikus kert kísérleti tér is, ahol a növények szinte mindennapos megfigyelésével és a helyben mért meteorológiai adatok összevetésével felismerhetjük és rögzíthetjük egy-egy növényfajnak az egyes környezeti feltételekhez (hideg, szárazság stb.) kötődő tűréshatárát. Ennek minél pontosabb ismerete, a honosíthatóság vagy éppen a tág tűrőképességből eredő invazivitásra való hajlam felismerése meghatározó a jövőben a mező- és erdőgazdálkodásba, illetve a nemesítésbe bevonható fajok körének meghatározásánál.

Végül, de nem utolsósorban a gyűjteményekben fenntartott közel 13 ezer honos és külhonos faj és változat hazánk egyik legnagyobb, ezért stratégiai jelentőségű növényi génbankja, ahol nem csupán ritka, veszélyeztetett fajokat őrzünk, de számtalan haszonnövényt és azok úgynevezett vadrokon fajait is. A Nemzeti Botanikus Kert olyan biodiverzitási forrópont, amely készenléti háttér szinte bármely kutatáshoz és haváriahelyzethez.

Élőhely és állatvilág

Földrajzi elhelyezkedés

Vácrátót az Alföld egyik északi kiöblösödésében, a Veresegyházi-medence és a Gödi-lapály találkozásánál fekszik 100–200 méteres tengerszint feletti magasságban. Az enyhén hullámos felszínt ma homokpusztákkal, nedves rétekkel váltakozó szántóföldi táblák, kiskertek, nadrágszíjparcellák, valamint ültetett akác- és fenyőerdők tagolják. A felszínt nagyrészt folyami eredetű, a jégkorszak idején a Duna és más vízfolyások által ideszállított, erősen meszes homok borítja. A homok mellett előforduló rozsdabarna erdőtalaj valamikori erdők jelenlétére utal.

A terület a Börzsöny és a Dunazug-hegység esőárnyékában fekszik, így az évi csapadék mennyisége (kb. 250–400 mm) az Alföld szárazabb területeivel azonos. Mint más homokvidékeken, itt is nagy a nappali-éjjeli hőingadozás. Gyakran jelentkezik súlyos aszály. A kerten átfutó, Dunába torkolló Sződ–Rákos-patak völgye fagyzugos, sokszor megáll benne a köd, gyakoriak a kései és a korai fagyok, és az igen erős téli lehűlés után a hófoltok, valamint a tavak jégpáncélja csak lassan olvad el.

A kert mai területének túlnyomó részét kétszáz évvel ezelőtt homokpusztagyepek, valamint a Sződ–Rákos-patak mentén gazdag, cserjeszintű keményfa ligeterdők foglalhatták el. A homokpusztagyepek jellemző növényei a tömeges csenkeszfajok (Festuca) mellett, például a kék szamárkenyér (Echinops ritro ssp. ruthenicus), a báránypirosító (Alkanna tinctoria), a pusztai kutyatej (Euphorbia seguieriana), a homoki árvalányhaj (Stipa borysthenica), a kései szegfű (Dianthus serotinus), a homoki imola (Centaurea arenaria), a homoki kikerics (Colchicum arenarium), a homoki nőszirom (Iris arenaria) és a homokviola (Syrenia cana) stb.

A tölgy-kőris-szil ligeterdők fő fafajainak, a kocsányos tölgynek (Quercus robur), a vénic szilnek (Ulmus laevis) és a magyar kőrisnek (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) idős példányai ma is fellelhetők a kert patak menti, valószínűleg természetes előfordulású ligeterdőfoltjában. Az eredeti növénytársulások maradványait ma már csak a környékbeli természetvédelmi területek őrzik (a Sződ és Sződliget környéki ligeterdők és rétek, a Fóti-Somlyó, a Tece-patak menti láprétek és homokpusztagyepek stb.).

Sajnos e földrajzi körülmények nem igazán kedveznek egy egész évben dúsan zöldellő növényzet kialakításának. Sok növényfaj, a savanyú talajt kedvelő rododendronok, számos örökzöld- és fenyőféle vagy a bőséges monszunesőkhöz szokott távol-keleti növények nem nevelhetők sikerrel a kertben. Mindezek ellenére a vácrátóti botanikus kert hazánk messze leggazdagabb élőnövény-gyűjteményét tudhatja magáénak, mivel a közel két évszázados kertben a növényzet és a tórendszer hatására kialakult kedvező mikroklíma igen sokféle igényű növénynek teremt kedvező életfeltételeket.

Állatvilág

A kert védett területe, gazdag, változatos növényanyaga számos különféle állatfajnak is nagyszerű élőhelyet biztosít. Az emlősök közül csak a rágcsálók (mókus, mogyoróspele), a kisragadozók (nyest, menyét, róka, vidra) és a rovarevők (sün, cickányok és több denevérfaj) képviseltetik magukat, hiszen a kert fallal van kerítve.

Az eddigi megfigyelések alapján 62 madárfaj fészkelése bizonyított a kertben. Jellemzők a rigók, cinkék, harkályok, poszáták, füzikék, baglyok, a fülemüle, az erdei pinty, a zöldike, a csóka, az örvös galamb, a tavakban pedig a tőkés réce. Néhány, már ritkaság számba menő madárral is találkozhatunk, például szalakótával, füles kuvikkal, jégmadárral vagy fekete harkállyal. Az ellenőrzött mesterséges odútelep és a rendszeres téli etetés is segíti a madarak megtelepedését.

A kert több sikló- és gyíkfajnak ad otthont, és számos békafaj szintén megtalálja lakóhelyét és szaporodási lehetőségét a tavakban. A patakban és a tórendszerben 22 megtelepedett halfaj élvezi a védettséget. A változatos növényzet rendkívül gazdag rovarvilágot eredményez – ezt az is segíti, hogy csak a minimális növényvédelmi tevékenység folyik a területen. Egy feltáró vizsgálat alapján kiderült, hogy 73 vízi és szárazföldi puhatestű faj (kagyló és csiga) él a kertben.

Az állatvilág szervesen illeszkedik a gyűjtemények növényanyagához, és teljes védelmet élvez. A figyelmes látogató állati nyomokkal is találkozhat, amely lehet egy-egy lábnyom vagy megrágott dió, mogyoró. Számos jel árulkodik a kert gazdag állatvilágáról.

Üvegházi gyűjtemény

Története

A kert viszontagságos évtizedeiben a grófi időkben épült minden üvegház elpusztult, ezért a botanikus kert megalakulásakor a legfontosabb feladatok közé tartozott a trópusi gyűjtemény számára is alkalmas üvegházak felépítése. 1953-ban elkészült ugyan egy félig a földbe süllyesztett kis üvegház, de az első jelentősebb, melegvízfűtésű üvegházszárny csak 1958 januárjára épült meg.

Az 1967-ben kialakított, régi bemutató üvegház helyén 1985–1987 között új, három oldalhajós, tizenöt méter magas főhajós trópusi pálmaház épült fel. Az 1969 őszén elkészült hidegház felújítására és bővítésére 1997-ben került sor. Ez jelenleg Magyarország legnagyobb teleltetőháza.

Legújabb beruházásunk a 2009 tavaszán átadott, 480 négyzetméteres kaktusz- és pozsgásház. Az új építmény a növények ökológiai igényeinek legteljesebb kielégítésére korszerű automata technikai berendezéssel készült. Hozzá hasonló méretű és rendszerű pozsgás üvegház még sohasem épült Magyarországon.

Az üvegházi gyűjtemények a botanikus kertek legköltségesebb egységei. A vácrátóti üvegházak fűtése az 1970-es évek kokszfűtésétől a kőolajon át eljutott a mai gázfűtésig. A csere idején még a hagyományos módszerek is jó megoldásnak tűntek, de napjainkra egy új beruházás, a Geoterm–Vácrátót-projekt segítségével sokkal korszerűbb fűtési módra térhettünk át az elsők között az országban: megépült egy zárt rendszerben üzemelő termálvízfűtési rendszer. A projekttel összefüggésben a régi üvegházak háromlépcsős újjáépítése is folyamatban van, az intézet gazdája, az Ökológiai Kutatóközpont támogatásával.

Felépítése

A 3000 körüli taxonszámú üvegházi gyűjteményben a növényeket hő-, nedvesség-, pára- és fényigény szerint külön-külön házakban helyeztük el. Így van pozsgás-, trópusi, bromélia-, orchidea- és hidegház is. Gyűjteményünkben kiemelkedően gazdag az ananászfélék (Bromeliaceae), a kontyvirágfélék (Araceae) és a gyömbérfélék (Zingiberaceae) családja, valamint a vadon gyűjtött trópusi orchideák gyűjteménye is. A bemutató üvegházban hatalmas pálmatörzsek között kanyarogva tekinthetik meg látogatóink a gazdag trópusi gyűjteményt és a melegégövi kultúrnövények sokaságát.

Kaktusz- és pozsgásgyűjteményünk új üvegházában nemcsak a szárazságtűrő növényeket tanulmányozhatják látogatóink, hanem megismerkedhetnek a sivatagok világával, és a szárazsághoz való növényi alkalmazkodás eseteivel is.

Az új évezredben az üvegházi gyűjteményünk szerepe és jelentősége jelentős hangsúlyt kap a növényi sokféleség megőrzésének tükrében. A trópusi területek növénytakarójának pusztulása miatt egyre több faj válik veszélyeztetetté, és talál biztos menedékre a botanikus kerti gyűjteményekben.

A nagyközönség előtt jelenleg áprilistól októberig a trópusi bemutató üvegház és a kaktusz- és pozsgásház áll nyitva.

Növényrendszertani gyűjtemény

Története

1953 szeptemberében, amikor Ujvárosi Miklós került a botanikus kert élére, a kert megtisztításán, a fák megifjításán túl, a növényszaporítások és a nemzetközi magcsere megindítása mellett új gyűjteményrészek kialakításába is belekezdett. Így került sor 1953-ban a „rendszerkert” – a zárvatermők szabadföldi rendszertani gyűjteménye – létesítésére egy másfél hektáros elhanyagolt, elöregedett almáskert helyén.

Még 1953 őszén kivágták a fákat, felásták a földet, majd 1954 tavaszán elkészültek a parcellák és a köztük lévő utak. Már az első évben 3263 növényfajt és fajtát ültettek. Az első növények Pallagról, a Debreceni Mezőgazdasági Kísérleti Intézet botanikus kertjének 1952-es felszámolásakor, illetve Martonvásárra való átköltöztetésekor kerültek Vácrátótra, de hamarosan megindult a tervszerű szaporítás, és a nemzetközi magcsere is.

A szaporítóanyagot (mag, dugvány, sarj, élő növény) ma is főleg tudományos magcserekapcsolataink révén (közel 80 ország, 700 intézményével állunk kapcsolatban), valamint a botanikai gyűjtőútjainkon szerezzük be. A hazai flóra fajainak bemutatása érdekében évente több gyűjtőutat szervezünk a Kárpát-medence különböző tájaira, külföldi expedícióinkon pedig igyekszünk különlegességekkel gazdagítani gyűjteményünket. Jóllehet, az összetétele állandóan változik, hisz az évelők mellé évről évre más egyéves növényeket ültetünk, legfontosabb feladatunknak érezzük, hogy a muzeális értékű, több mint félszáz éves rendszertani gyűjteményes kertet eredeti formájában megőrizzük.

Felépítése

Hazánk legnagyobb, világviszonylatban is jelentős szabadföldi növényrendszertani gyűjteménye közel 90 növénycsalád 2000–2500 faját mutatja be. A félkör alakú rendszertani gyűjtemény középpontja egy mesterséges dombon van, melyen még a grófi időkben kilátó állott. Innen körbetekintve, legyezőszerűen kiterítve, a törzsfejlődés során kialakult rokonsági viszonyaik alapján tekinthetjük át a zárvatermő növények családjait.

Ujvárosi Miklós a gyűjtemény kialakítását a híres botanikus, Kossuth-díjas akadémikus Soó Rezső (1903–1980) 1949-ben publikált, akkor legkorszerűbbnek számító törzsfejlődéstani rendszertana alapján tervezte meg. Ez a növényfejlődéstani elképzelés egy ősi csoportból indul ki, majd az abból kifejlődő hat önálló (négy kétszikű és két egyszikű), párhuzamosan fejlődő ágazatra épül.

A domb tetején a nagyszámú ősi bélyeggel (spirális virágszerkezet, számtalan, feltűnő, de egynemű virág-takarólevél, sok szabad termőlevél) jellemezhető növénycsaládok kaptak helyet. A domb tetejétől távolodva a törzsfejlődésben fiatalabb (apró virágú, gyakran jelentéktelen virágtakarójú, sok magvat termő) növénycsaládok ágyásai találhatók. Az egyes ágazatokat sugárirányban futó négy széles út választja el egymástól. A gyűjtemény elrendezése oldalirányban is mutatja a családok rokonsági viszonyait.

Egy-egy ágyás általában egy, legfeljebb két növénycsaládot mutat be, de a nagyobb családok (boglárkafélék, hüvelyesek, fészkesek, pázsitfűfélék) több ágyást is elfoglalnak. Az ágyások szélén elhelyezett információs táblákon részletes információk (morfológia, elterjedés stb.) olvashatók a családokról.

A gyűjteményben csak olyan növényeket találunk, amelyek nem túl terebélyes méretűek, és szabadban is nevelhetők. Tehát a gyűjtemény elsősorban lágyszárú, egynyári és évelő növényekre alapul, de kisebb számú cserje és futónövény is helyet kapott benne. A vácrátóti homokos, meszes talaj, az aszályos és télen nagyon hideg helyi időjárás sajnos erősen korlátozzák a bemutatható fajok számát.

A rendszertani gyűjtemény közepén, a félköríves főút mellett két ágyást alakítottunk ki a termesztett növények számára, melyek nem tagozódnak be a rendszertani elrendezésbe. A nagy kultúrnövény ágyást levendulasövény tagolja három részre, itt kapott helyet a gyógy-, a fűszer- és zöldségnövény bemutató. A főút túloldalán, a kis kultúrnövényágyásba aromás levelű illatnövények (például kakukkfű, citromfű, levendula, szurokfű stb.) kerültek.

Évelő és sziklakerti gyűjtemény

Rövid története

A sziklakerti gyűjtemény kialakítása 1955-től indult el – egyelőre az üvegház előtti szaporítótelepen. A régi – grófi időkben készült – tájképi sziklakert felújítása a Sziklás-tó meredek domboldalain csak terv maradt, mert a rendbehozatal túlságosan költségesnek bizonyult. Ezért később többévi munkával új, kisebb sziklakert épült a kert fiatalabb részében. 1969 őszén kezdődtek el az alapozó földmunkák, és az öntözővíz-hálózattal is ellátott, növényföldrajzi elvek szerint berendezett sziklakert első részét 1973 tavaszán sikerült beültetni. Közben elkészültek az árnyéki-félárnyéki évelőágyak, bővült a gyűjtemény minden egysége. 2002-től folyamatosan megújult néhány árnyéki ágyás, köztük egy több mint 150 árnyékliliom- (Hosta) fajt és fajtát bemutató rész is. A jelenleg folyó üvegház-újjáépítésekkel egy időben az előttük elterülő nevelőágyak is átalakulnak majd.

Felépítése

Az évelő-, sziklakerti és hagymásgyűjtemény a kert különböző részein fekszik. Van európai növényföldrajzi elrendezésű sziklakert, és árnyékiévelő-gyűjtemény is. A növényanyag egy része nem nyilvános (pl. a hagymás-, a pozsgás- és a nősziromgyűjtemény), ezeket az elkerített területen csak kutatók látogathatják. Különösen sok fajjal és fajtával képviselteti magát a gyűjteményben a liliomfélék (Liliaceae), a nősziromfélék (Iridaceae), a kőtörőfűfélék (Saxifragaceae), a varjúhájfélék (Crassulaceae), a boglárkafélék (Ranunculaceae), a keresztesvirágúak (Cruciferae), a harangvirágfélék (Campanulaceae), a fészekvirágzatúak (Compositae) és a kankalinfélék (Primulaceae) családja. Az egyszerre virágzók közül kiemelkedik a magas szakállas nőszirmok (Iris barbata elatior) több mint 150 fajtát számláló és a kopaszgerebcsin- (Aster novi-belgii) hibridek 100 fajtából álló csoportja bámulatos virágpompájával. Közel 3100 féle növényt foglal magában a sziklakerti gyűjtemény a világ összes mérsékelt övi tájáról. Ezek jobbára sziklalakó és gyepi növények, azonban számos erdei faj is megtalálható itt. Felerészben Európa, harmadrészben Ázsia, nyolcadrészben pedig az amerikai, az afrikai és az ausztrál kontinensek növényzetéből kerülnek ki. A fajok zöme botanikus kertekben nevelt növények magvaiból, kisebb része – mintegy tizede – pedig eredeti termőhelyről gyűjtött magból vagy növényből származik. Ezek az arány- és fajszámok kis mértékben ugyan, de évről évre változnak.

Egy év eseményei az évelőgyűjteményben

Február

Fekete hunyor, magyar kikerics, pompás hóvirág.

Március végétől április közepéig

Kora tavaszi évelők és hagymások tömeges nyílása a ligetben, a szigeteken és a patak mentén (téltemető, hóvirág, tőzike, csillagvirágok, gyöngyikék, szellőrózsák, tüdőfű, szélfű, galambvirág, keltikék, hunyorok). Kankalinok és kökörcsinek a sziklakerti és évelőgyűjteményben (és egyéb korai virágzású évelők: a korai íriszek és más hagymás fajok, hunyorok, hóvirágok, bőrlevél, daravirág).

Április végétől június közepéig

Az üvegházak melletti évelő ágyásokban és a sziklakertben található növények virágzási csúcsa (tavaszi lednek, pázsitszegfű, zergevirág, ternye, pázsitviola, gyöngyvirág, gólyaorrok és gémorrok, nőszirmok).

Június közepétől szeptember végéig

A nyáron virágzó évelők (sisakvirágok, harangvirágok, imolák, tárnicsok, szegfűfajok, sárkányfüvek és zsályák, varjúhájak és veronikák) tömeges nyílása az üvegházak melletti évelő ágyásokban és a sziklakertben.

Szeptember közepétől október közepéig

Kopaszgerebcsin- (Aster novi-belgii) fajták virágzása a rendszertani gyűjteményben. Őszi kikericsek a kertben, őszi begónia (Begonia grandis ssp. evansiana), tarackoló kékgyökér (Ceratostigma plumbaginoides) és kései margitvirág (Leucanthemella serotina).

Dendrológiai gyűjtemény: fák és cserjék gyűjteménye

Története

Évgyűrűszámolási adatok szerint a botanikus kert területén ma is számtalan olyan öreg fa él, amely a XIX. század első felében bújt ki a magból. Ezek alkotják a kert legnagyobb felületét elfoglaló dendrológiai gyűjtemény (fák és cserjék gyűjteménye) vázát és alapját. Eredetük kétféle: lehetnek őshonos fajok és telepített egzóták. A „platán korként” ismert történeti-kertépítészeti időszakból hatalmas, terebélyes, több mint másfélszáz éves platánok, feketediók, pagodafák, nyugati ostorfák láthatók mindenfelé.

A kert igazi dendrológiai gyűjteménnyé válása Vigyázó Sándor gróf nevéhez fűződik, aki szenvedélyes, művelt és céltudatos kertészkedő is volt. A XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedeiben francia és német kertészetekből behozatott és hazai birtokosokkal cserélt fák és cserjék százait ültették el a birtok kertészei, híven a kor divatjának, létrehozva Magyarország egyik legjelentősebb gyűjteményes, dendrológiai kertjét. A világ kitágulása, a felfedezések, az egyre gyorsabb szállítójárművek erre nagyszerű lehetőséget nyújtottak. A dendrológiai gyűjtemény a századfordulóra érte el virágkorát. A 96 éves korában elhunyt Sándor gróf halála után még mindig csodálattal ír a hanyatló kertről Mágocsy-Dietz Sándor botanikaprofesszor: „Legnagyobb benyomást kelt még a laikusban is, és még inkább a kertkedvelőkben a fás növények nagy változatossága…”

A két háború között a szakszerűtlen kezelés, az elhanyagoltság, a kert felének gyümölcsössé alakítása azonban szinte közönséges kastélykertté degradálta a gyűjteményt. A kutatóintézet megalapításával (1952) együtt megkezdődött a modern botanikus kert kialakítása, amely mára 3300 taxonával az ország leggazdagabb dendrológiai gyűjteménye, köszönhetően a nemzetközi tudományos magcserében végzett aktivitásunknak, a távoli földrészekre vezetett gyűjtőexpedícióknak és a bőkezű donoroknak.

Szerkezete

A nem mindenben kedvező környezeti viszonyok (tápanyagszegény, meszes homoktalaj, aszály, fagyzugos völgyfekvés) nagymértékben meghatározzák az itt tartható fajokat. Senki ne keresse a savanyú talajokat igénylő fákat és cserjéket, köztük például a rododendronokat Vácrátóton. A kevésbé télálló növények is hiányoznak, és a vízigényesebbek is csak az öntözőhálózat segítségével tarthatók jó állapotban.

A gyűjtemény jellegét három fő elv határozza meg: megőrizni a műemléki kert történeti szerkezetét, földrajzi jellegű parcellákba rendezni az új telepítéseket és csak a viszonyoknak megfelelő, jó kondícióban tartható növényeket nevelni.

A dendrológiai gyűjtemény ékességei százados faóriások. A mérsékelt égöv minden részéről származó fajok nagy számban képviseltetik magukat, de a gyűjteményrész kiemelkedő értéke a közép- és kelet-ázsiai fák és cserjék sokasága. Kimagasló több lombos nemzetség, így a juhar (Acer), a hárs (Tilia), a nyír (Betula), a lonc (Lonicera), a borbolya (Berberis), az orgona (Syringa), a kőris (Fraxinus), a madárbirs (Cotoneaster) a bangita (Viburnum) stb. jelenléte. A rózsafélék (Rosaceae) családjából is igen gazdag a gyűjtemény, de szintén megtalálunk itt sok különleges nyitvatermőt. Sok a ritka, a hazai gyűjteményekben csak itt s az európaiakban is kevés helyen fellelhető fa- és cserjefaj. Bár a botanikus kert elsősorban a természetes élőhelyek alapfajait gyűjti, fontosabb kertészeti fajtákkal is találkozhatunk a gyűjteményben. Vácrátóton található többek közt a madárbirs, a juhar, a hárs, a kőris és a bangita Nemzeti Gyűjtemény is. A dendrológiai gyűjteményből több mint másfélezer taxon a hazai génmegőrzési programban nyilvántartott.

A dendrológiai gyűjtemény jellege és kiterjedése miatt meghatározza a botanikus kert látványát és hangulatát. Leglátványosabb az április 20. és június 20. közti fő virágzási időszakban, illetve az október első felére eső, pompás lombszíneződés idején.

Kerttörténet

1827–1870

Korabinszky Mátyás 1786-ban megjelent könyve már két rátóti udvarházról tudósít. A vácrátóti kertről az első említés 1827-ből, a Géczy család 1846-ig tartó földbirtokosságának idejéből származik. Valószínűleg egy egyszerű, átlagos angolkert lehetett a Sződ–Rákos-patak baloldali völgybevágódásának lankáin, olyan, mint a többi középnemesi kastély parkja a XIX. század elején. Az 1842-es katonai térképen már jól látható a kert a kacskaringós útrendszerrel, a tóval, tisztásokkal, nagyjából a mai kert méretének megfelelően.

1871–1921

Többszöri tulajdonosváltást követően 1871-ben döntő esemény történt a kert története szempontjából: Vigyázó Sándor vásárolta meg a birtokot annak összes felszerelésével, állatállományával, ingóságaival együtt.

Vigyázó Sándor (1825–1921) széles látókörű, szigorú erkölcsű, nagyszerű hazafi volt, s nem ő volt az egyetlen ilyen főrendi társai között. Hatalmas vagyonát továbbnövelte felesége, Podmaniczky Zsuzsanna hozománya is. Három gyermekük született. A legidősebb közülük, Josefa, Bolza Pál grófhoz ment feleségül, aki a nagybátyjáról Pepi-kertnek elnevezett szarvasi arborétum megálmodója és felvirágoztatója volt. Az idősebb Vigyázó fiú még ifjú korában hunyt el, a fiatalabb fiú, Ferenc pedig nem alapított családot.

Az ifjú házaspár kezdetben Bécsben élt, de a hazafias érzelmű Vigyázó Sándor haza kívánkozott, ezért az új birtokán lévő régi kastélyt eklektikus stílusban átépítette és méltóképpen bebútoroztatta. A nagy műveltségű birtokos szerette a természetet is, fiatal korában végiglátogatta Nyugat-Európa számos jelentős parkját. Rátóti kastélykertjének átalakítására a legjobb hazai kerttervezőt, a József főhercegnek is dolgozó, hírneves Jámbor Vilmost hívta meg. Néhány évtized alatt Band Henrik főkertész irányítása mellett, óriási költségekkel létrejött a kor stílusának megfelelő, szentimentális tájképi kert pontosan a mai kert kiterjedésének megfelelően. Ennek stíluselemeit (tagolt felszín, tórendszer, mesterséges vízesés, tágas tisztások, nagy nyiladékok szélükön különleges színű vagy alakú fákkal stb.) és a múlt felé forduló, historizáló életérzést kifejező kerti építményeket (vízimalom, műrom, sziklaalagút) mindmáig láthatjuk.

A kerten átfolyó Sződ–Rákos-patak vízének felhasználásával, hatalmas földmunkával és a meglévő tó hasznosításával összefüggő tórendszert alakítottak ki. A kitermelt nagy mennyiségű földdel a lankás domboldalakat még változatosabbá tették. A Vác fölötti Naszály hegyből több éven át szekerekkel szállították a kert építéséhez szükséges, többmázsás köveket, s természetesnek tűnő sziklás oldalakat alakítottak ki. A kert romantikus hangulatának fokozására a patak partjára 1890-ben vízimalmot építettek. A Sziklás-tó feletti keskeny szurdokvölgyben mesterséges vízesést létesítettek, 1904-ben pedig felépült a szigeten a gótikus stílust utánzó műrom. A XIX. század végén már hódított az új kertstílus, az ún. gyűjteményes (dendrológiai) kert, amely minél több egzótát felvonultató, de esztétikus kialakítású élőnövény-gyűjtemény volt. Ez a gyűjtemény szolgáltatta a mai botanikus kert alapját.

1921–1952

1921-ben, 96 éves korában elhunyt Vigyázó Sándor. Végrendeletében roppant vagyonát, könyvtárát, értékes műtárgygyűjteményét, kastélyait, városi palotáit és sok ezer kataszteri hold földjét a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta. Fia, Ferenc halála (1928) után azonban hosszú pereskedés indult el a lány- és az oldalági örökösök, illetve az Akadémia között a vagyonért, amely az illetékek miatti szűk becsléssel is meghaladta a 20 millió aranypengőt. Az évekig tartó huzavonában az értékes kert egyre pusztult, végül 1936-ban egy pesti ügyvéd birtokába került. Az új tulajdonosok felszámolták az üvegházakat, lebontották a 28 szobás, emeletes kastélyt, s helyette felépítették a ma is látható udvarházat. A kert felét kivágatták, hogy gyümölcsöst telepítsenek a helyébe.

A második világháború – mint megannyi csodálatos szépségű, értékes kastélykertünkben – Vácrátóton is borzasztó pusztítást okozott. 1945 nyarán több száz orosz katona állomásozott itt földbe ásott bunkerekben, sátrakban. A harcok elmúltával szanaszét téglatörmelék, autóroncsok, kerekek, vasdarabok hevertek, köztük lőszer és hadianyag-maradványok. Az udvarház minden ajtaja, ablaka hiányzott, az épületet kifosztották, feldúlták, a szobák trágyával voltak tele, mivel azokat istállónak használták. A kert útjait felverte a gaz, tavai feliszapolódtak, fáit folyamatosan tüzelte a lakosság. Az újjáépítés során több mint kétszáz kocsi szemetet és hulladékot kellett elszállítani területről.

1952 után

A háborút követően, többszöri gazdacsere után végre megvalósult az örökhagyók szándéka, az ingatlan a Magyar Tudományos Akadémia birtokába került, majd 1952. január 1-jén megalakult benne az MTA Botanikai Kutatóintézete.

A modern botanikus kert kialakításában elévülhetetlen érdemeket szerzett az intézet hajdani igazgatóhelyettese Ujvárosi Miklós (1912–1981) professzor. A kert fejlesztésének a fő szempontja volt, hogy az új gyűjteménycsoportok összeállításakor is megőrződjön a kert régi formája. A múlt században készült kertterv felhasználásával helyreállították az eredeti úthálózatot, megtisztították a területet a gyomfáktól és bozóttól, a több évtizede eliszaposodott tavakat és patakmedret kitisztították, valamint új műtárgyak, fahidak épültek. Az óriási iszapmennyiséget a terület feltöltésére használták. A pusztuló növényzet pótlására nagyarányú növényszaporításba kezdtek, s kialakult a négy gyűjteményi egység.

Rövid időn belül sikerült a kertet olyan állapotba hozni, hogy 1961. május 1-jén hivatalosan is megnyithatta kapuit a nagyközönség előtt. Az első évben csak hatezer látogatója volt, de a 70-es évek derekán már évente 110–130 ezer vendég kereste fel a kertet, hogy botanikai ismereteit bővítse, felüdülést, pihenést nyerjen.

Azóta folyamatosan történtek fejlesztések a kertben. Új raktár és műhelyépületek létesültek, az üvegházak új típusú fűtésrendszert kaptak, a kerti öntözőrendszer nagy részét korszerűsítették, s a tájképi kerti építményeket is renoválták. A változások és fejlesztések mellett ugyanakkor az elmúlt évtizedekben drámaian, mintegy felére csökkent a kerti dolgozók létszáma, nem kis nehézséget okozva ezzel a kert megfelelő szinten tartásában. Ez a tendencia csak a 90-es évek közepére állt le.

Az ezredforduló óta a látogatók tájékoztatására új térképek, ismertetőtáblák kerültek kihelyezésre és Tanséta ösvényt jelöltünk ki. Megépült a Berkenyeház, az új pozsgás- és kaktuszház, és jelenleg is folyik az üvegházak átépítése.

A botanikus kert vezetői az 1978-ban nyugállományba vonult Ujvárosi Miklós után Pócs Tamás, Borhidi Attila, Kereszty Zoltán és Kósa Géza voltak. 2019 óta Zsigmond Vince vezeti a kertet.